Ismét cirkusz

Azt nem is meséltem, hogy szombaton cirkuszban voltunk. Mehettünk volna a művészmoziba is (mert az), de apjuk (jófej) meglepett minket három cirkuszjeggyel. Csodálkoztunk, hogy miért egységesen 5 Euro az ára (felnőttnek, gyerekeknek, páholyba és kakasülőre), de aztán persze megvilágosodtam. Ez egy nagyon pici, családi vándorcirkusz volt, kevés állattal, semmi egetverő produkcióval. Természetesen ettől még nagyon jó volt. Azért a vezényszóra száját kitátó viziló hiányzott, amit otthon láttunk. Emlékeztek? Az sem volt piskóta. :D Gondolhatjátok, hogy akkor ezek a szombati produkciók milyenek voltak... Első produkció a fekete ló volt, ami futott körbe-körbe, majd felállt egy kerek pódiumra, kiment, utána a fehér ló következett, ami futott körbe-körbe, forgott saját tengelye körül párat, kiment, majd a mini póni, ami -kapaszkodj- a két hátsó lábán járt, végül kiment. Tisztában vagyok vele, hogy mindezt állatoknak betanítani nem kis feladat, csak hát elkurvult világban élek, ennél érdekesebbet is láttam már, ezért becsmérelek, ami nem szép tőlem.
Volt olyan, amikor bejött egy rakás csacsi, láma és mini tehén (foltos, hosszú szarvú, derékig se érő) és nem csináltak semmi mást, csak meghemperegtek a faforgácsban. Már amelyiknek kedve szottyant. Az ember vár valami nagy kunszt(ot), de mégsem történik semmi. Micsoda csalódás! 

A 8 éves kislány két műsorszámot is kapott, egyszer egy óriási labdán egyensúlyozott, másszor rengeteg hullahopp karikázott. A labdáról többször leesett, végül az apja, aki egyben a porondmester, bohóc, trombitás, zsonglőr, állatidomár megfogta a labdát, hogy szépen be tudja fejezni az előadást.

Minden előadó kövér volt. Na jó, nem túlsúlyos, de pocakos. A kötéltáncos kamasznak nem volt pocakja, de dereka sem. Persze most kussolnom kellene, mert én is kövér vagyok. 

Tudom ám folytatni az elbeszélést a semmiről. Először a kakasülőn ültünk, aztán a szünetben annak hála, hogy sokat kellett várni a pattogatott kukoricára észrevettem, hogy a "páholyban", az első sorban van két üres hely, oda ültünk a második félidőben. Így fordulhatott elő, hogy adhattam kenyeret a tevének a saját tenyeremből (a főnök osztogatta az első sorban ülőknek). A gyerekeim köszönték szépen, féltek a tevétől, ami lehet, hogy dromedár volt.

A fotóim kritikán aluliak, tudom!