Lehúzom a rolót, de nem zárom kulcsra a lakatot

Rengeteg dolog történik velünk és egyiket sem lehet leírni. Ez a hülye nyomás, hogy óh, jaj, mit gondolnak rólam kiveri a tollat a kezemből. Persze, tudom, tisztában vagyok vele, teljesen hülyeség hagyni magam befolyásolni olyanok által, akik röhögnek a markukban, vagy már adják is le a drótot, hogy mik a pletykák nálunk. Az a helyzet, hogy, hogy nem, de ez egy körforgás, visszaérkezik hozzám az infó, előfordult. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak meg kellene szűnni pletykafészeknek lenni? :D

Megyek, nyitok egy új blogot. Ez a megoldás. Ezt meghagyom cuki babablognak, abból baj nem lehet. 

Miközben ezt a két sort leírtam, Andrej belepakolta a kosárkába a rántott húst és hozta nekem megmutatni. 

Nincs kedvem

Végképp elment a kedvem a blogolástól? Kellett nekem pletykálnom, tessék, ez a vége. Feszélyez a cenzúra.

Az is igaz, hogy nem jut idő.

Szombaton mindenesetre elmentünk a gyerekekkel ide a szomszédba, Ausztriába, Neusiedlerseebe a Meseparkba. Furcsa, vattacukor érzéssel töltött el, hogy be-bevillant az emlékezetembe a gyerekkorom, amikor nem akartam eljönni egy-egy attrakció mellől, mert annyira elbűvölt és most pontosan ezt láttam a saját gyerekeimen is és jó volt őket hagyni addig, amíg ők maradni akartak. Jó volt pontosan oda menni, ahová ők kívántak. Ez az ő napjuk volt. 

Ugyan Szilvi barátnőm többször agitált, hogy szálljunk fel a patkányos hullámvasútra is, de sikerült nemet mondanom. Nekem a 10 másodpercig tartó római kori lovas hullámvasúttól is felkavarodott a gyomrom, hát képzelem a patkánytól mi lett volna. Így esett meg, hogy inkább négy kört mentünk a malacokkal, mert az tetszett a legjobban a kis csemete majmoknak. 

Innen nem tágított...

Már semmi nem a régi

Céges bulin voltam és várakozáson aluli volt. Francba.

Ha majd beleugrik a majom a vízbe, szólok.

Lenne miről mesélni, de végtelenül unalmas a nyafogás.

Lavina

Havazik felettem, ezért nem írok.

Magyarországon vagyunk, hárman, a gyerekekkel. 

Egyelőre Andrej szülinapján munkálkodunk. Legyen neki biciklije, farkasos tortája (A három kismalac és a farkas című mesefilmet hónapok óta naponta meg kell nézni, akár többször is, ez a kedvence, sőt a farkas az ő vesszőparipája) és élményt is szervezek neki. Óriási parti nem lesz, mert itt nincsenek pajtásai, de azt hiszem így is jó lesz. 

Így is lehet...

Éjjel 11 óra. Asztalon világatlasz, iPad, papír, ceruza. 91 éves bácsi térképet rajzol. Nem véletlenül friss az esze. 

Ma így, holnap úgy

Most olvasok, nem írok.

Hírzárlat

Végre lenne miről mesélni és nem lehet. Tartom a pletykastopot.

Legyen elég annyi, hogy egy 150 éves családi villában vagyok egy olyan házaspárral, akik minden áldott nap mesélnek a II. Világháborúról, mivel személyeen átélték. Ez csak azért érdekes, mert az én nagyszüleim is mindig erről meséltek. Sajnos már meghaltak. A világháború akkora sokkot okozott,  magyarnak, franciának is, mindenkinek, akinek része volt benne, hogy halálukig erről mesélnek.

A bácsi régész, a néni biológus, genetikus. 90 év körüliek. 

Első megállapítás a háborúról, hogy majd éhen haltak. Mindenki ezt meséli.

A ház mennyei, pláne a padlás, ami tele van rézkürttel, hajókofferral, korabeli hintalóval. Minden szegletéről tudnék mesélni. Nem történelmet, mert a ház titkairól semmit nem tudok. 

De az, hogy alsó hangon 50 éves a tapéta és mintában ugyanolyan firhang, az szerintem hihetetlen. Úgy értem, a semmi közepén, egy eldugott francia kis faluban.

Helyesbítek

Ancelotti és nem Lancellotti. Ennyire érdekel a labdarúgás. Büdös volt a két L, megnéztem a googleban, ki ez a figura, hát naná, hogy nem stimmelt.

Saint-Georges-de-Didonne

Nem találom a helyem a gyerekek nélkül. Reggel fél nyolckor kelek, mint mindig, kávézok (végre beizzítottuk a bekrepáltnak hitt Nespressót, végre isteni kávét iszunk), tusolok, piszmogok és elindulok futni. Muszáj futni. Ha nem futnék, leállna a vérkeringésem és "jókedvemben" felzabálna a búbánat.

Kedden elvittem Saintesba a gyerekek apját kontrollra (megműtötték a vállát). Gavallér volt, meghívott egy bájos francia étterembe ebédelni. Szerdán pedig Saint Georgesba, a pizzériába. Elég finomat ebédeltünk, de az entrée-nál meg is állhattunk volna, ami engem, pontosabban a kilóimat illeti (csütörtöktől fogyókúrára fogtam magam, szám szerint az egymilliomodikra). Margheritát ettem, mert azt nagyon szeretem, de raktak rá mentol ízű bazsalikomot, olajbogyót és túl sok mozzarellát. Hát nekem semmi nem jó?!?! Én a sima, csicsamentes margheritát szeretem, nem zsörtölődnék, ha valódi lett volna. Tudom, legközelebb egy nápolyihoz menjek férjhez, ne egy párizsihoz. Jó, de mit akarok én a franciáktól? Az étterem neve Spagho. Gh-val. A szomszéd asztalnál Ferarelle vizet kértek: "Ferárelll, szivuplé". Egy másiknál pedig "risztrett" kávét, ristretto helyett. Persze, tisztában vagyok vele, hogy egy nagy nulla vagyok francia nyelvtanból, de az o-t miért kellett levágni? A szóvégi e-t értem, tudom, világos, egy franciának le kell vágnia, na de az o-t? A gaspacho sem gászpáccs. A Le Figaro sem löfigár. A párizsi "métro" sem métr.
Más tészta: állítólag Lancellottit úgy kell ejteni, hogy Láncselott. Franc tudja miért pont engem akarnak erről meggyőzni.
A spaghetti (e és i-nél kell h, a, o, u-nál NEM!, ha már eredeti olasz étteremnek reklámozza magát) szóval a spaghetti kanalazásánál már meg sem lepődöm (lepődök? Tessék, magyarul is pancser vagyok. Itt és most kérek elnézést, ha rosszul írok magyarul). 

Tovább megyek, szombaton moziban voltunk. 

Ma zuhog az eső, ilyenkor nem lehet őt kirángatni, nincs kedve. 

Lőttem pár képet Saint Gerorges de Didonneról, ami Balatonföldvár testvérvárosa, de ezt már meséltem.

Előre nézek, főtér, bisztrókkal.

Balra nézek, angolkert.

Jobbra nézek, dzsungel.

Hátra nézek, óceán

Ezt még akkor lőttem, amikor anyukámék itt voltak.
Anyukám és apukám rendkívül hiányoznak.

Saint-Georges-de-Didonne templom
12. századtól egészen a 19. századig épült.
A harangtornyot például 1877-ben.

Apszis

A templom tövében japánkert. 

Képeslapok

Bordeauxból hazafelé gondoltam egy másikat és korábban lekanyarodtam az autópályáról. Az autópálya unalmas, egyhangú és ingerszegény. Falvakon keresztülmenni elbűvölő, izgalmas és úgy érzem magam, mintha egy festményben szerepelnék. De legalább egy képeslapon. 

Nem bírtam magammal és meg-megálltam fotózni. Most csak búzatáblát, napraforgótáblát, szőlőültetvényt. Falvakat, kukoricást nem, pedig azt is lehetett volna. 

Naná, hogy akkor jöttem rá, hogy hiányzik a természet, amikor a betonrengetegben éltem. Nem Budapestre gondolok, mert onnan egy köpésre volt a vadon, túráztunk is rengeteget Barbi, Melcsi és Szilva barátnőmmel és réges-régen Gergő haverommal is. Franciaországra gondolok, nevezetesen a párizsi "agló-ra". Pedig onnan sincsenek annyira nagyon messze például a fontainebleau-i erdők, de mi (szinte) soha nem mentünk a természetbe. Amióta Royanban élünk, ezzel nincs problémám. Ugyan nem járunk túrázni, de egy kéznyújtásnyira van az "óriásvíz", erdők, mezők és én ezzel teljes mértékben elégedett vagyok. 

Azt gondoltam magamról és 100% biztos vagyok benne, hogy a barátaim is úgy emlékeznek rám, hogy engem a természet teljesen hidegen hagy. Tessék, hát most kiderült, hogy nem így van.

Lehet, hogy unalmasak lesznek a fotóim számotokra, de szerintem nem azok. Azért ilyen képeslapban élni nem piskóta. Nézzétek csak!

Jó, jó! Előre látom, hogy le leszek szúrva. Belátom, ilyesmit Galgamácsán is szoktam látni, úton unokatesóm felé, amikor virágzik a repce.

A szó elakad.
(Mondjuk az a zöld csík nem kellene oda és akkor még művésznő is lehetNÉK...)

Hol vagyok, Toscanában?

Azt a megszámlálhatatlan mennyiségű
baguette-et valamiből meg kell sütni...

Birtok.

Búza, napraforgó, búza, napraforgó, búza...

Búza és szőlő.

Ameddig a szem ellát. Szó szerint!

Még mindig nem elég, új szőlőst telepítenek.

Bordeaux

Gondoltam egyet, ha már egyedül maradtam a bordeauxi reptéren, beugrom a városba körülnézni, úgyis régóta piszkálta a fantáziámat Bordeaux. 

Simán le tudtam parkolni egy mélygarázsban a belvárosban, simán visszataláltam az autóhoz. Ez azért nagy szó, mert én képes vagyok bárhol elveszni. Most azonban odafigyeltem. (A biztonság kedvéért lefotóztam az utcatáblát, ahol parkoltam. :D ).

Az első dolog, ami eszembe jut Bordeauxról, hogy igazi nagyváros és én már régen láttam ilyet. Pezseg, rengeteg ember van az utcákon, végre éreztem a vérkeringésemet. Eszméletlen elegáns, csinosak a nők, de vannak egyszerű hétköznapi emberek is. Sok a turista, főleg spanyolajkúakat hallottam, persze a japán mind a luxus boltokban shoppingoltak. 

Néha olyan érzésem volt, mintha Párizsban jártam volna. 

Rendesen belemélyedni és utánaolvasni a nevezetességeknek nem volt időm, majd este megnézem, mit láttam. Jaj, ez elég nagy hülyeség, hogy az ember megnéz valamit és azt sem tudja mit lát. Na jó, tegnap éjjel titokban azért rákészültem, nem vakvágtáztam: Saint-André katedrális, Tour Pey-Berland, Place de la Bourse (erre voltam a legkíváncsibb, mert minden turistacsalogatóban benne szerepel a villamos, az interaktív szökőkút és háttérben az impozáns "épületkaréjjal"), a 17 lyukú Pont de Pierre híd, Operaház, Place Quinconces (hm, a végén kiderül, hogy egészen sok mindent megnéztem), Porte Dijeaux. Sajnos lett volna még mit nézni, de eleredt az eső, későre járt, előttem állt még 131 km. 

Elég szép ország ez a Franciaország, nem panaszkodhatnak. Mutatok képeket.

Saint-André katedrális

A katedrális különálló harangtornya,
Tour Pey-Berland

Városháza

Hömpölygő tömeg

A szökőkút

Tetszett a város közepén a vitorlás.

A gyerekek zöme is ilyen elegáns.

Mindenhol ott a villamos.

A 17 lyukú híd.

Dundus miss kéztartással, brrr!

Az elmaradhatatlan körhinta.

Hol vagyok, Párizsban?

Grand-Théâtre

A felhőket nézd!

Dundus, normálisabb kéztartással.

Leandertenger

Hol vagyok, Párizsban?

Szőlőindák a Grand Hotel de Bordeaux előtt is.

Tuk-tuk

Porte Dijeaux

Place Gambetta

Nem pletykálok többet

Ma felraktam a repülőre anyukámat, a két gyerekemet és unoka kiskamaszt. Miközben suhantunk Bordeaux felé, anyukám mondta, hogy olvasta a blogot, nem jó ötlet így pletykálni. Így aztán "azt" a bejegyzést törölöm és innentől fogva "turista köntösbe" folytatom a blogot, nincs több szaftos körömpörkölt. 

Katus, Tamkó, igen, igazatok van, hajókötél idegzet kell a kamaszokhoz. :)

Nyugtalan vagyok

Holnap megy haza anyukám, viszi magával a gyerekeket is. Én maradok. Már előre hiányoznak a gyerekeim.

Maja nyert

Tömérdek újságot kapnak a gyerekek, ezekben a feladatok a legjobbak, Maja imádja. A felhívásra én pörögtem rá. Le kellett rajzolnia a kedvenc állatát, beküldeni postán és várni. Már nem is számítottam rá, mikor egyszer csak kapott egy levelet: gratulálok, nyertél! Aláírás: Winnie. 

Pár napon belül a nyeremény is megérkezett, egy tök jó társasjáték. 

Ez egy rossz, művi, beállított fotó, brrr!
De azért mégsem rossz, szemei, mint Gryllus Dorkáé.