Az élet egy kalandpark

Gondoltam indulás előtt kipucolom az autót, mert még nem döntöttem el, hol hagyom, dédinél, vagy Noéminál/nél, ne érje szó a ház elejét, hogy retkes az autó. Igazából nem is koszos, nem tudom mit stréberkedem. 

Bedobtam egy 20 Euróst, elnyelte az automata. Hiába nyomkodtam bármilyen gombot. Gondoltam majd bankkártyával jó lesz. Beintett, úgy sem működött. Nem kaptam egy fia zsetont sem.

Hazajöttem a telefonomért, mert én képes vagyok elhinni, hogy az élet megy anélkül is. Menthetetlen naiv vagyok. 

Holnap visszaadják a pénzt. 

Holnap indulunk Párizsba, csütörtökön Magyarországra. Megint izgulok egyedül megtenni az 500 km-t egyedül, pedig nincs min izgulni, az idő tökéletes, a gyerekek megmutatták decemberben, hogy tudnak balhézás nélkül is utazni. Isteni lesz két ilyen nagy gyerekkel, nincs többé kínlódás babakocsival, autóülésekkel, óriási óceanjáró bőröndökkel. Mindhárman fogjuk a kis kézi poggyászunkat és hajrá. 

Nem volt egyszerű, míg babák voltak. Amikor anyósra vártam a reptéren, de nem jött, mert elfelejtett. Telefont sem vette fel, se vonalast, se mobilt. Maja meg leesett a babaulesből, amit fel(!!!)raktam a bőröndhordó talicskára. Irtó amatőr voltam. Egyetlen ember jött oda segíteni, egy fekete, egyébként csak mindenki bámult a reptéren, hogy mekkora felelőtlen vagyok.

Vagy amikor tavaly apósom elvitt Toulouseba, leparkolt a gyorsparkolóba, kirakott (két babaülés, babakocsi, bőrönd, kisbőrönd, hátizsák), szeva'!

Vagy amikor nem jött értünk senki, de mégis sikerült beszervezni anyós nővérének művész haverjait. Após és a fele élő tündéri, csupa jóindulat okostojás beintettek (mint az autómosó automata). Na ezt el sem szabad mesélni, de eléggé transzban voltam, nem tudtam mi legyen, hogy legyen az élet... Ezek meg rágyújtottak az autóban. Megkértem, hogy na ne már, két gyerek ül az autóban. Maja 40 fokos lázzal. Finom volt. Aztán megálltak egy bisztróban sörözni. Beszarás, nincs jobb szó.