Élményfröccsök

Anyós kedves volt, kivitt az RER B-hez, hogy ne kelljen átszállással kínlódnunk. Mázlink volt, olyan vonatot fogtunk ki, ami nem állt meg minden bokornál, elég gyorsan kirepített a repülőtérre.

Tényleg állati jó dolog csak kézipoggyyásszal utazni. Se babakocsi, se dupla sorban állás, se különleges csomagfeladó felkutatása. A gyerekek is tökéletesen együttműködtek, és az, hogy mindkettő önjáró mindent felülmúlt. 

Andrej előző nap nem akart vacsorázni, pedig valóban finom grillcsirkét sütöttünk, reggel sem evett, a dédinél nem nagyon volt mit reggelizni, ilyen felelős anya vagyok, nem gondoskodtam reggeliről, pedig tudom, hogy a dédinél soha nincs gyerekkaja, csak éppen lejárt natúr joghurtok, szószok, bio ízetlen kekszek, vagy túl cukros sütik... Ez azért nem igaz, mert van, hogy felkészül a gyerekekre. 82 éves, teljesen jogos, hogy azt csinál, amihez kedve van és ami eszébe jut. Este azért még elrohantunk a Carrefourba Hannának plusz egy ajándékot lőni, de a gyerekreggeli eszembe sem jutott. (Krónika a semmiről.)

A gyerekeket nem fotóztam, így ez google kép.

A reptéren az átvilágítókapu után a kantinban kezdtünk, ott jóízűen ettek, naná. Aztán rajzoltak, egészen jó volt, nem kellett megbolondulnom az állandó megregulázási kényszertől. Aztán eszükbe jutott a pianínó, hogy itt olyan is van. Elballagtunk a piros pianínóig, éppen nem használta senki, így mindkettőt leültettem, hagy zongorázzanak. Szóltam nekik, hogy gyengéden üssék a klaviatúrát, és ők jófejek voltak, nem veszítették el az eszüket, nem pörögtek fel, szépen, halkan muzsikáltak, csak hát persze artikulálatlanul. Miközben jót relaxáltam, már-már odafigyelve olvashattam volna a reptéri magazint, odajött egy japán nő a gyerekekhez. Hajlongott, hajlongott és egy kis selyemszalagos taftszütyőből két csokit vett elő és odaadta a gyerekeimnek. Én meg kicsattantam a büszkeségtől, hát igen, az én gyerekeim ilyen vattacukrok, tüneményesek, bűbájosak, a japánok mindig elolvadnak tőlük. Aztán a nő a mutatóujját a szájához emelte és közölte, hogy kussoljunk (csendes ssst-ssst suttogott). Oh, hogy penészedne be az összes befőttje! :D Arrébb álltunk.

Ilyen még nem volt, a repülőn a büntihelyre kaptunk helyet. Utolsó sorba. Ahol nincs ablak. Nekem eddig fel sem tűnt, hogy a repülőn az utolsó sorban se ablak, se túl nagy hely a térdeknek. Igaz, a gyerekeknek ez utóbbi nem okozott gondot. Végig jó gyerekek voltak (Andrej aludt egy óriásit, felszállástól, leszállásig!).

Katus barátnőmre gondoltam, ő mesélt mindig a sok barom utasról, amikor még sztyuvi volt. Még nem volt két gyereke és még nem deglett be a Malév. Úgy képzelem, hogy a repülőn annyi a hülye, mint a virtuális világban. Én a fórumokon döbbentem rá. Hirtelen rengeteg hülyével "találkoztam".
Egy szösszenet: előttünk négy helyes, fiatal francia pasas ült, az egyik mellett egy magyar csaj, akihez folyton jöttek a kis barátnői csicsi-csacsorászni. Idáig még rendben is van, jól esik az embernek flörtölni (a hajcsavargatás, ujjacska a szájhoz helyezése, 1 másodperc alatt 50 pislogás, kici-kacagás, izgés-mozgás  az az, nem?) , ha még nem forrt be a feje lágya, de a 28 centis tűsarkú csimmma engem elképesztett. Tudom, hogy léteznek ilyenek (meg azt hiszem az irigység beszél belőlem, én már nem leszek cicuska). Az, hogy csúnya, nem számít, mert szubjektív. De a lányoknak kitört a bokájuk, míg a helyükre botorkáltak. Direkt néztem, hogy hogy lehet ilyen magassarkúban járni. Sehogy. Eleve ki volt cipzárazva, gondolom nem divatból meg tényleg kacsázott a bokájuk, mint a nyolcas a biciklikerékben.

Amikor kinyílt a fotocellás ajtó a reptéren és Andrej meglátta anyukámat, szó szerint felsikkantott és ugrált örömében. Ezt úgy értsd, hogy meglátta, megállt, fülig ért a szája, sikongatott és ugrált. Eszméletlenül aranyos.

Most nem láttam kopottasnak Magyarországot. Persze az, de nem zavar. Amikor meg hazaértünk a szüleimhez minden olyan természetes volt. Nekem ez a legnagyobb otthonom.