Tegnap apjuk kitalálta, hogy kiránduljunk el Île d’Oléron-ra, ami tőlünk 50 km-re fekszik, nem távolság. Igazából pedig én dobtam fel megint a labdát: mozduljunk már ki! Én utálom, hogy ennyire nem kirándulunk. Az egész életemet végigkirándultam, most meg? Négy éve alig-alig. Ebbe én úgy besavanyodtam, hogy a spájzban az uborka (nem a csemege, amiről megtudtam, hogy nem azért hívják csemegének, mert édesebb a savanyúnál és kovászosnál, hanem a méretei miatt), tehát az uborka megsárgul az irigységtől.
Reggel elkészítettem a gyerekeket, megfürödtem, hajat mostam, sminkeltem (anélkül én nem kirándulok), megfőztem a főtt tojást (anélkül és chips nélkül nincs piknik), nem pakoltam be a piknik-kosárba, mert az Magyarországon van, hanem csak egy hátzsákba. Minden adott volt, hogy jó kis szendvicseket készítsek, hiszen még este elmentünk bevásárolni az elmaradhatatlan kellékeket apjukkal közösen, hát persze, hogy elráncigáltam magammal, engem már nem vág át, hogy ő mégsem olyan lovat szendvicset akart, hanem más milyet és ehhez még pfffegett is volna!
Indulás előtt apjuk mégis leugrott a pékhez rendes kenyeret venni, mert itthon csak toast kenyér van piknikes szendvicsnek, az meg snassz (ő választotta előző nap).
9 óra után el is tudtunk indulni. Hozzávetőlegesen 20 km megtétele után éreztem, hogy pezseg az endorfin a tarkómnál, mint pohárban a szénsavas üdítő apró buborékai. Éreztem, hogy újra van vérkeringésem. Éreztem, hogy pereg le a penész az agyvelőmről. Amikor Andrej behányt a kocsiban. Megálltunk, meghányattuk. Újra elindultunk. Megint hányt, megint megálltunk, átöltöztettük (mert engem már nem lehet átvágni, váltóruha mindig, mindenhova kell. Ha nem viszek, bizzztos, hogy kell, ha nem viszek, akkor is).
Nem csüggedt jókedvünk, hiába esett végig az eső. Mi bíztunk benne, hogy eláll, hiszen tegnap is elállt. Naná, hogy ma nem. Sétáltunk egy jót az aprón szemetelő csapadékban, ami pont olyan, amire az ember legyint, hogy áh, nem vagyok én cukorból, egy kis zuhétól nem ijedek meg. Ettől simán el lehet ázni. A gyerekeknek van kapucniuk, ők nem lettek vizesek (nyilván a ruhájuk igen).
Aztán autóba ültünk kifújni magunkat, Maja megpiknikezett, mi többiek csak chipset falatoztunk, mert még csak 11 óra volt, de feltűnt, hogy Andrej nem eszi meg még azt sem. Elindultunk, gondoltuk nézzünk körül a szigeten autóval. Aztán következett az "Andrej hány, megállunk, hánytatunk" sorozat (szorozva 3-4-szer), zsepi és törlőkendő menet közben elfogyott, de nem volt baj, hiszen közel voltunk az otthonhoz. Hazajöttünk. Ennyit a kirándulásról.
Andrej beteg. Már nem hány, de lázas. Jót aludt, most jobb a kedve, már evett is. Szerencsére sokat iszik. Nem is mesélek semmit a sziget tudnivalóiról.
Lőttem pár fotót, inkább azokon mesélek tovább (most fordítgatásra nincs kapacitásom).
 |
Haladunk a hídon, ami viadukt. Ez vezet a szigetre. Biztos szép, de az eső és ködfelhő miatt alig látszott valami. (Ablaktörlőt nézzétek el!)
|
 |
| "Csendélet" |
 |
| Ilyen csupa szín kunyhókkal nyit a város. Ezek régen osztrigával foglalkoztak (például osztályozni), de ma már inkább művészkalyibák, divatos kocsmák, divatos bohókás ékszeresek, divatos osztriga bárok, divatos egyéb műhelyek. |
 |
| Le Château-d'Oléron város önkormányzata |
 |
| Játszótér a világítótér tövében, felettébb romantikus. |
 |
| Piac, ahol kígyózik a sor egy kis tengeri pókért. Így hívják, araignées. |
 |
| Osztriga, ezen a környéken ez a főtermék |
 |
| Fiatal srácok készülnek szörfözni. |
 |
| Elmentünk a sziget másik oldalára is, állítólag ott pompás strandok vannak. Most az orrunkig sem láttunk, Amerikáig aztán pláne nem. |
 |
| Repceliget mellett suhantunk el. Ilyen otthon is van rengeteg, de nekem mindig mindenhol nagyon tetszik. |
 |
| Imádom a francia tematikus körforgalmakat. Ez itt megmutatja, hogy kell osztrigát nyitni. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése