Képzeljétek!

Titokban hazajött a testvérem! És én már azt hittem nem fogunk tudni találkozni, meglehetősen el voltam keseredve. Legutóbb 2012. augusztusában találkoztunk az esküvőjükön, mi onnan visszamentünk csigát enni, ő pedig novemberben kengurut.

Most, hogy végre nemcsak a monitoron találkoztunk teljesen olyan volt, mintha semennyi nap nem telt volna el az utolsó háromdimenziós találkozás óta. 

Az úúúgy volt, hogy végre meggyógyultunk, és tegnap bejelentkeztünk Titihez, ő pedig mondta, hogy szeretettel vár ma, de jobb, ha délután három után megyünk hozzájuk, mert dolga van. Nem is sejtettem, hogy valamin sündörög. Délután kettő körül hallottam anyukámat, hogy szól, gyertek gyorsan, itt vannak Ádiék. Éppen aludtam, álmomból keltem fel, nem is értettem semmit, teljesen szürreális volt. Azt hittem valaki más Ádiék vannak itt, de közben tudtam, nincs más Ádi, még távoli ismerősünk sem, de ha lenne is, attól anyukám hangja nem lágyult volna el. Egy pillanatra azt is hittem, Skypehoz kell futni, de akkor nem sürgetett volna anyukám.
Senki nem tudta, hogy hazajön tesóm, csak a felesége. Akkora meglepetés volt, mint amikor a szüleim állítottak haza a külszolgálatból. Az sem volt semmi. Annak idején még telefon sem volt, csak levelezni tudtunk. Kézzel írott leveleket küldözgettünk. Heti egyszer! 

Szerencsére nem csúsztunk le teljesen Dénes kisbabaságáról. Hihetetlen aranyos fiús arcú kisfiú.