Gondolatok "Gumigida Andi vakáció" után

Én Andival szerettem nagyokat gyalogolni, csak valahogy a babakocsival nem szeretek. Mindig spekulálni kell, hogy merre menjek, hogy legyen járda (itt az agglomerációban mindig a járdára parkolnak az autók), hogy beférjek a metrón a kapun (mert itt nem köcsög ellenőrök vannak, hanem kapurendszerek, van ahol be sem tudnak ugorni a suhancok, mert persze próbálkoznának), Maját nem szeretem lekötözni a babakocsiban, de akkor meg feláll és hátra fordul, az meg balesetveszélyes, ja meg felszállni a hévre sem egyszerű, mert van egy-egy olyan ajtó, ahol két oszlop van, ott is sakkozni kell, meg mindkét babakocsink kereke valamiért szarakszik. A nagykerekűt szeretem, mert siklik, mint vajban a kés, csak mindig fel kell fújni, olyan, mint a bicikli. A másik pedig kiskerekű, az meg elkoszolódik és akkor kínlódás tolni, pedig Hauser, vagy mi a tök.
Szó, mi szó, babakocsival nem könnyű, de gyalogolni azért nagyon szeretek és tök buli, hogy akármennyi tilosat ettem, de nem híztam.

Vakáció Gumigida Andival, folyt.köv.

Hétfő (2010. november 22.):

Foggggggalmam sincs, hogy mit csináltunk hétfőn. Talán akkor hajókáztunk. De az már késő este volt. Én nem nagyon voltam kint a hajó teraszán, inkább bent melegedtem, állati hideg volt., ráadásul a hajó  gyorsan tepert, így még a könny is ráfagyott volna a szemgolyómra. Marha fáradt voltam és nem akartam jól megfázni.
De előtte mit csináltunk, azt nem tudom, nem emlékszem. Talán a Centre Pompidounál voltunk.

Kedd (2010. november 23.):

Beugrottunk Párizsba Majával, de siettünk haza, mert előző nap kicsit belázasodott, de másnapra kutya baja sem volt és azóta is egészséges. Megnéztük a Notre Dame-ot. Én kint maradtam, mert babakocsival nem lehet bemenni, Andi egyedül tett egy kört. Siettünk haza, mert Adrien ment az Auxerre-Milan meccsre és mi nem akartunk az RER után hazabuszozni, kényelmesebb volt, hogy Adrien értünk jött autóval. Ez egy pihenős nap volt.

Szerda (2010. november 24.):

Champs-Élisées-ztünk, mert már felkapcsolták a világítást. Karácsonyi fényben úszik a sugárút. Elég csinos, bár évek óta ez a díszlet, kékfények. Azért szép. Aztán a karácsonyi vásár másik oldalát is megnéztük.
Ja, el is felejtettem. Ismét beugrottunk a Sephorába, hogy most tényleg sminkeljenek ki. Addig ténferegtünk a sminkesek körül, míg ki nem sminkeltek. Igazából az volt a kulcsszó, hogy azt mondtuk: alapozót és pirosítót akarunk venni Yves Saint Laurentől. Na erre tényleg szépen kisminkeltek. De tényleg venni akartam, mert az előző smink annyira tetszett, hogy eldöntöttem: sminkelni akarom magam! Fiatalabbnak és ápoltabnak tűnök. Réges régen még Olaszországban vettem magamnak Pupa sminkeket, de attól igazán riherongynak tűntem, túl barna voltam és a púdertől olyan volt az arcom, mintha vakolatot hordanék az arcomon. Brrrrr! Kihangsúlyoztam, hogy láthatatlan sminket akarok (az meg mire jó, mi?). Na! Egy gyönyörű lány sminkelt ki, hosszú egyenes hajú, óriásszemű, vörösen izzó szájú lány. Ügyes volt ő is. Vettem tőle alapozót, pirosítót (karamellszínűt) és egy szemceruzát, amihez adtak hegyezőt is. Elég sokba került, nagyon megkopott az 5 nap alatt a bankszámlám, fosok is rendesen, hogy éhen fogunk halni.
Andit is kisminkelte, de hogy? Megkértük, hogy miután velem végzett, legyen szíves Andit is kipingálni, erre a csaj azt mondta, hogy ha igazán akar vásárolni OK, de egyébként nem teheti. Hm, ez azért nem valami szimpatikus hozzáállás. Nem? Persze bólogattunk, hogy perszetermészetesen akar ő is vásárolni. Vett egy rúzst. Azt én is akartam, de már végképp nem fért bele a budgetbe.
Ilyen szépen kikenve ültünk be a Buddha Bárba. Ez egy kultikus hely, amiről most hallottam először.
Sejtelmesen homályos világítás, óriási, kétemeltnyi Buddha szobor ül a bár főhelyén. Olyan volt, mintha egy filmben lettünk volna. Andinak ez a hely annyit jelentett, mint nekem a Ritz Hotel.
Állati, de tényleg fantasztikus virágkreációk mellett ültünk, kényelmes fotelekben. Az -1-es szinten volt az étterem, mi ráláttunk, mert egy galérián ültünk, teraszon. Az asztalok olyan elegánsan voltak megterítve, hogy én arra szavakat nem találok. Pipec volt! A bárrész asztalaira voltak rakva óriási fatálakba óriási rákszirmok (a kínai rákszirom), hmmm, szeretem. Én egy sima kir-t kértem (fehérbor cassis szörppel), Andi egy koktélt. Közösen pedig flambírozott ananászt, amit ott elöttünk gyújtottak fel, elég laza életérzés volt. De ilyenkor az a baj, hogy az ember le akarja fotózni a jelenetet, hogy egész életében emlékezzen rá, közben meg nem éli át igazából a jelenetet.
Andi vásárolni akart ennek a bárnak a shopjában, de egy póló 55 Euro volt. Aztán gondolta vesz egy sálat, de az meg 80 Euro volt, így hagytuk az egészet. Proccosabb volt, mint a Ritz.
Ez volt a kis vakáció záróakkordja.

Egy-két vicces jelenet:
Andi mondta, hogy fotózzam úgy, mintha távolra nézne a távcsővel az Eiffel toronyról, de nem csukta be a másik szemét, amivel nem nézett a távcsőbe. Ezen elég sokat rihiröhiztünk, mert hogy néz már ki, hogy belenéz az egyik szemével, a másikat meg nyitva hagyja?!?

Egy másik vicces dolog az volt, hogy a Chaps du Marsnál tüntettek, azt hiszem irániak voltak és ezért kordonokkal voltak elbarikádozva, mi azért bementünk a korlátok mögé fényképezkedni. Andi nézte a tornyot, hogy hol lesz középen a fotón és szépen megállt egy bácsi előtt, aki a szeme előtt tartotta a fényképezőjét az óriási teleobjektívével. Andi pontosan a fényképező előtt állt meg, a bácsi csak csodálkozott. Én elröhögtem a szitut, így a bácsi nem tudott dühbe gurulni, hanem együtt nevettünk. Mondtam, hogy bocsánat, de a barátnőm szőke. Erre a bácsi megsimogatta őt. Aranyos volt. Ezzel is bebizonyosodott, hogy egy kis humorral elkerülhető a botrány. 
A kettes poén nem jut eszembe. De volt, csak nem jut eszembe több vicces jelenet. Ezért kell azonnal megírni a memoárokat, nem szabad várni napokat.

Másra nem emlékszem.

Megszerettem Párizst. Szerettem én, de aztán megutáltam, mert olyan magányos voltam, de most újra szeretem, mert eléggé szórakoztató.

Vasárnap, 2010. november 21. (vakáció Andival, folyt.köv.)

Felmentünk mindahányan a Montmartrera, Maja, Adrien, Adni és én. Persze tudhattam volna, hogy nem találunk parkolót, pedig kétszer is megkértük a rendőröket, hogy engedjenek be a lezárt területre és fel is engedtek, de hiába, egy lyuknyi parkoló sem volt, végül valahol lent találtunk, babakocsi nem volt nálunk, ezért felcipeltük Maját (10 kg!). Jó volt lépcsőzni vele, jájj! Beültünk egy bisztróba, illetve kiültünk, mert úgy romantikus. Jó sokba kerül ott egy csoffadt kávé. Aztán Adrien és Maja leléptek. Maja elaludt a kocsiban és csak itthon kelt fel. Mi pedig császkáltunk. Bementünk a Salvador Dalí kiállításra, nagyon tetszett, pedig Dalít nem is szeretem annyira, de most ez tényleg tetszett.

Aztán lementünk Moulin Rouget nézni. Kívülről. :)
Onnan elmentünk az Operához, végül a Lafayette áruházba. Jó sok időt eltöltöttünk ott. Valami fantasztikusan szépen ki van csicsázva, kívül is, belül is. Mint a Harrods Londonban. De azért a Harrods elegánsabb, proccosabb. Vettünk marhaságokat, én 5 Euros pezsgős palackba töltött tusfürdőt, hintaló alakú gyertyát. Mást nem, pedig anyukámnak szeretnék majd ott venni valami karácsonyi ajándékot, már csak a csomagolás miatt is. Azért egy lafayettes csomagolópapír elég nagy flash (sznobéria, tudom). Aztán elmentünk a Vendom térre. Andit rávettem, hogy menjünk be a Ritz Hotelbe, csak azért, hogy elmondhassuk, hogy ott voltunk (sznobéria második felvonás). Aztán Andi rávett, hogy üljünk be egy teára, hiszen nem drága. Én az ilyen hülyeségekre vevő vagyok, be is ültünk. Levették a kabátunkat, elvitték. "Megágyazták" az asztalunkat, hellyel kínáltak. Én forró csokit ittam, isteni volt. Ezüst étkészlettel kevergettük a csokit/teát a porcelán csészékben. Andi teájára bársony huzatot húztak. Jól nézett ki. Fotózni nem mertünk, cikis lett volna. De azért mégis lőttünk egy fotót, de mi nem szerepelünk rajta. Loptunk cukrot, emléknek. :) Nekem a Ritz szálló nagy álmom volt, de Adrien-t ilyen marhaságra nem lehet rávenni, ő nem dől hanyatt az ilyentől. Csak úgy leírom, hogy innen indult meghalni Diana hercegnő, akit én nagyon szerettem.
Onnan hazajöttünk.

Vakáció Gumigida Andi barátnőmmel

Először is, Andival tényleg olyan volt, mintha vakáción lettem volna.

Pénteken késő délután érkezett és aznap már nem mászkáltunk el, hanem csak a Carrefourba ugrottunk el élelmiszert venni. Jó volt, mert így egészen más megvilágításban láttam a termékeket, nem kellett rohanni és megfogdoshattunk mindenféle marhaságot, pl. karácsonyi ajándékcsomagokat, mint a csokikészítő készletet. Maja addig az apjával összekapkodta a fontos dolgokat.

Szombaton Adrien elvitt az RER állomásra (HÉV), mi pedig elmentünk az Eiffel toronyhoz. Pont a mi RER vonalunkon van.
A torony aljában tanakodtunk, hogy mi legyen velünk. Kígyózó sorok álltak a liftes feljáróknál, de még a lépcsős feljárónál is. Gondoltuk foglalunk a neten jegyet, akkor kikerülhető a sorba állás. Aztán fogtuk magunkat, egy életünk, egy halálunk, beálltunk a lépcsős sorba, az volt a legrövidebb. Fél órácskát álltunk sorba, mire a kasszához kerültünk.
Aztán elindultunk a lépcsőkön felfelé. Én nem izgultam, 2007-ben már fellépcsőztem, egyszuszra. Most meg? A 300. lépcsőnél meg akartam halni tüdőembóliában. És még csak az első emeletet sem értük el. Durván puding vagyok. Az elsőn hála az égnek lehet nézelődni, Andi pedig szeret is mindent megnézni, hát még, ha shoppingolhat is! :) A shopban egész végig az járt az eszembe, hogy most jól összeszedtem egy tüdőgyuszit, mert én hülye a számon vettem a levegőt. De végül mégsem betegedtem meg.
Az Eiffel torony nem egy érdekes látványosság, mégis 4 órát töltöttünk el rajta/benne.
Találkoztunk egy olyan párral, akik felcipeltek egy baguettet és azzal fotózkodtak, mi meg kölcsönkértük tőlük, mert állati jó ötletnek tűnt, így mi is lefotózkodtunk a baguettel. Andi ráadásul nagyon fotogén, elég jó kis fotókat lőttem róla. De ő is rólam. A téli kabátnak nagyon hálás vagyok, több fotón egészen vékonynak tűnök (magamhoz képest vékonynak).
Aztán egy pár meghallotta, hogy magyarok vagyunk és megkértek, hogy fotózzuk le őket. Így mi is megkértük őket, hogy csináljanak rólunk is közös fotót. A férfi azt mondta, hogy megejtjük. Erre én mondtam, hogy köszi, de teherbe ejtést nem kérünk. Nem értette, csak a lány, de nem tudta kezelni a poént. Nagyon cikis szitu volt. :) Kiderült, hogy a férfi olasz, csak kicsit beszél magyarul, de hibátlan volt a kiejtése.
Ők befizettek pezsgőzésre is, mi meg, ha már lúd, legyen kövér, kölcsönkértük a poharukat, csak egy fotózás erejéig. Mi nem akartunk az Eiffel torony tetején 15 Euroért pezsgőzni (4200 Ft/pohár, tescos pezsgőből).
Az Eiffel torony tövében továbbra is megszámlálhatatlanul sok a fekete minieiffeltoronyárus, nagyon sajnáltam őket. 1 Euroért adnak 5 darab műanyag fröccsöntött tornyocskát, de mégsem veszik tőlük sokan.
Ezután átmentünk a Champs du Marsra, mert onnan aztán igazán fergeteges fotókat lehet lőni. Voltak menyasszonyok is, le is fotóztattam Andival őket. Szeretek menyasszonyokat fotózni.
Végül elmentünk a Chaps-Élyséera. Még nem volt kivilágítva. Már jó késő volt, de mégis nyitva voltak a boltok, be is mentünk néhányba: Benetton, Naf Naf, Disney Store, Gap, Sephora stb. A Sephorában töltöttük a legtöbb időt, mert ki akartuk sminkeltetni magunkat. Engem ki is sminkelt egy fiú, eléggé tetszett is a munkája, de nem vásároltam meg a termékeit, mert túl drága volt. Pedig tetszett. A Sephorában minden gondolánál (így hívják, nem?) álltak sminkesek, gondolom ez egy módszer a zsebesek, tolvajok ellen.
Most a Givenchy Play parfümöt propagálták, táncosok adtak elő egy állati pörgős műsort, ott a boltban. Állati volt.
Aztán beültünk enni egy kis szendvicses-sütishez, nagyon finomat ettünk. Ez egy olcsó kis hely, semmi extra, tényleg csak finom szedvicseket lehet enni és péksütiket, de ide ült be két öregasszony, talpig elegánsban., nagyon finom kis kosztümben Az egyik nyanyán nercbunda volt, a másikon Chanel medálion, mintha most húzták volna ki őket az Elle magazinból. Olyan 70 évesek lehettek, így tippelem. Ők csak kávét fogyasztottak.
Miután megtankoltunk és újult erőre kaptunk ismét elindultunk és belebotlottunk a karácsonyi vásárba. Érdekes, hogy a világítás még nem égett a fákon, de a karácsonyi vásár már beindult.
Találtunk egy magyar kioszkot is, kürtöskalácsot sütöttek. Volt rendes magyar zászló, rendes magyar feliratokkal. Én odamentem hozzájuk üdvözölni őket. Remélem Adrien-nel is elmegyünk és veszünk egy kürtöskalácsot.

Ekkor már állati fáradt voltam, de nem találtam meg a metrót, ezért kikötöttünk a Concorde téren. Ott két (másik) nyanyát megkérdeztem, hogy hol a metró, hát nem volt messze tőlünk, de nekem már semennyi agysejtem nem maradt, hogy magamtól rájöjjek, hogy hol vagyok. Hazamentünk.
Ez volt az első nap.

Ancsy sugallatára

Az mondjuk ledöbbentett ott lent vidéken, hogy az átlagnő nem szép és nagyon szürkeegér módjára öltözik, a férfiak is dolgos kétkezimunkásnak néznek ki, míg a megyeszékhelyen, Cahorsban, olyan elegánsak voltak az emberek, mint amilyennek a párizsiakat gondolnánk. Sikított róluk a pénz szaga (ez milyen eszement hasonlat?!?). Finom elegancia, drága kelmék, büszke vonalú ruhák, határozott tartás, lágy smink, friss frizura, az ing felső két gombja kigombolva, egy szivar a kézben, ballerinacipő harisnya nélkül (novembert írunk), piacon valódi kosár a karon, másik kézben jellemzően luxuskutya a pórázon, öblös pohárból vörösbor szopogatása a kávéházban, ez volt a jellemző.

Ancsy egy fórumtársam, ő kérte, hogy írjak a francia nőkről, így ma megpróbáltam.

Luca (aki Brigi) pedig az első számú rajongóm itt. Róla még azt el szeretném elmondani, hogy ő minden friss fórumbabának küldött babanaplót. Azért ez elég különleges dolog. Nem?

Később szeretnék majd írni minden fórumtársamról, mert mindegyikőjüket nagyon csípem (nyili-nyali), de úgy nem ér, hogy közben olvassák is. Éééértitek na!
(Hátha elfelejtik, hogy blogot írok és akkor majd már lehet szabadon pletykálni.)

Belgának néztek, ami jobb, mintha balgának néztek volna

Ezt még elmesélem:

apósomnál a vendégségben beszélgettem fiatalabbik sógornőm párjának húgával és a társalgás során egyszer csak nem értettem valamit, mondtam, hogy bocs, nem vagyok francia, megismételnéd? Erre ő: ja, te belga vagy, ugye?
Tudtommal a belgák franciául is beszélnek.
Jó, ezek szerint ő azt hitte flamand vagyok.

Puy l'Eveque (folyt.köv., 4. és egyben utolsó rész)

A telefonom meglett, a kocsiban volt a hátsó ülés farzsebében.

A szombati vacsora jól sikerült, de nem fergetegesen. Este 6 után kezdtek szivárogni a vendégek. Após rendezte a bemutatást, pedig ő sem ismert mindenkit, hiszen Maxim (kis sógornőm embere) rokonai voltak a meghívott vendégek. A család magja szart hellyel kínálni a vendégeket. Kérdeztem Adrien-t, hogy nem venné-e át az ültető hoppmester szerepét, de nem vállalta. Igazából a kis sógornőm feladata lett volna, de ő is bagózott az egészre. Ezért a vendégek csak álltak, csak álltak, nem beszélgettek, hanem csak álltak, csak álltak, mint akik karót nyeltek. Elég döglött volt a hangulat. Én nagyon szerettem volna mondani, hogy foglaljanak helyet, de egyszerűen nem tudom frappánsan mondani és kiejteni a számon franciául, maximum annyit, hogy "üjjé le", ezért feladtam. Különben is, nem az én bulim volt. Én ilyenkor szeretem megfigyelni, hogy mit fikázhatok le legközelebb. Nem túl szép tőlem, tudom. 

A vacsora finom volt. Apero-val kezdődött, mint mindig. Ami nálunk a leves, az itt az apero, azaz kis falatkák, pogácsák, kesudió, tallérok, tekercsek, valamint az alkohol, ami most sangria volt. Én is ittam egy pohárkával, finom volt és nem vert fejbe. Gondolom a többiek többet ihattak, mert végre kezdett oldódni a hangulat. 

A főfogás kuszkusz volt, teljes egészében apósom készítette, nagy műgonddal. Volt hozzá megszámlálhatatlan csirkecomb (alsó, felső), merguez kolbász, bárányhús (nem tudom melyik része a szegény báránynak). 

Ezután jöttek a sajtok, azt sem hagytam ki, mert apósomnál mindig finom sajtok vannak, egyszerűen nem tudok ellenállni a sajtjainak.

Végül a Maxim által sütött torta jött. Erdei gyümölcs és fehércsoki ízvilág, állati finom. Kettő szeletet is ettem belőle. A torta maga sima téglalap alakú volt, itt nem divat fantáziát vinni a torta alakjába, színébe, elég szimpla tortákat tálalnak fel, de az ízük? Az valami szédületes. Szerintem sokkal finomabbak, mint otthon. Csak ezért tudom megbocsátani nekik, hogy ilyen unalmas formavilágú tortákkal rukkolnak elő.

Maxim még a monogramját is ráírta a tortára, mintha valami festményről lenne szó. Vicces.

Maja este 11 órakor ment aludni, én még lesomfordáltam, de elég gyorsan elálmosodtam, így éjfélkor már aludtam. Adrien is jött velem aludni, ezen csodálkoztam, de igazából örültem neki.

Tegnap (vasárnap) jöttünk haza, délelőtt 10-kor indultunk. Maja a 300. km körül ismét behányt. Az oda úton is hányt, akkor is a 300. km környékén. Ezek szerint felkészülhetünk arra, hogy ő a kocsiban egy hányós gyerek lesz. Ezen nem kellene meglepődnöm, hiszen én is hányós voltam és a tesóm is. Elég kellemetlen, de túlélhető. Csak nagyon sajnálom szegény kisbabámat, hogy rosszul van az autóban. 

A visszaúton már dörzsölt voltam, készültem csereruhával, így hipp-hopp átöltöztettem, míg az oda úton úgy kellett kihalászni számára tiszta ruhát a bőröndből.

Elég gyorsan hazaértünk, délután 4 után (az autópályán még megebédeltünk), pedig esett az eső is, de szerencsére itt Franciaországban nincsenek úgy tele az autópályák, mint Olaszországban. Lehet haladni. Mi soha nem megyünk gyorsabban a megengedett sebességkorlátozásnál. Nem is engedném Maja miatt, de szerencsémre itt olyan kultúráltan vezetnek, nem jellemző, hogy 220-al suhannának el mellettünk.