Képeslapok

Bordeauxból hazafelé gondoltam egy másikat és korábban lekanyarodtam az autópályáról. Az autópálya unalmas, egyhangú és ingerszegény. Falvakon keresztülmenni elbűvölő, izgalmas és úgy érzem magam, mintha egy festményben szerepelnék. De legalább egy képeslapon. 

Nem bírtam magammal és meg-megálltam fotózni. Most csak búzatáblát, napraforgótáblát, szőlőültetvényt. Falvakat, kukoricást nem, pedig azt is lehetett volna. 

Naná, hogy akkor jöttem rá, hogy hiányzik a természet, amikor a betonrengetegben éltem. Nem Budapestre gondolok, mert onnan egy köpésre volt a vadon, túráztunk is rengeteget Barbi, Melcsi és Szilva barátnőmmel és réges-régen Gergő haverommal is. Franciaországra gondolok, nevezetesen a párizsi "agló-ra". Pedig onnan sincsenek annyira nagyon messze például a fontainebleau-i erdők, de mi (szinte) soha nem mentünk a természetbe. Amióta Royanban élünk, ezzel nincs problémám. Ugyan nem járunk túrázni, de egy kéznyújtásnyira van az "óriásvíz", erdők, mezők és én ezzel teljes mértékben elégedett vagyok. 

Azt gondoltam magamról és 100% biztos vagyok benne, hogy a barátaim is úgy emlékeznek rám, hogy engem a természet teljesen hidegen hagy. Tessék, hát most kiderült, hogy nem így van.

Lehet, hogy unalmasak lesznek a fotóim számotokra, de szerintem nem azok. Azért ilyen képeslapban élni nem piskóta. Nézzétek csak!

Jó, jó! Előre látom, hogy le leszek szúrva. Belátom, ilyesmit Galgamácsán is szoktam látni, úton unokatesóm felé, amikor virágzik a repce.

A szó elakad.
(Mondjuk az a zöld csík nem kellene oda és akkor még művésznő is lehetNÉK...)

Hol vagyok, Toscanában?

Azt a megszámlálhatatlan mennyiségű
baguette-et valamiből meg kell sütni...

Birtok.

Búza, napraforgó, búza, napraforgó, búza...

Búza és szőlő.

Ameddig a szem ellát. Szó szerint!

Még mindig nem elég, új szőlőst telepítenek.