Nincs kedvem

Végképp elment a kedvem a blogolástól? Kellett nekem pletykálnom, tessék, ez a vége. Feszélyez a cenzúra.

Az is igaz, hogy nem jut idő.

Szombaton mindenesetre elmentünk a gyerekekkel ide a szomszédba, Ausztriába, Neusiedlerseebe a Meseparkba. Furcsa, vattacukor érzéssel töltött el, hogy be-bevillant az emlékezetembe a gyerekkorom, amikor nem akartam eljönni egy-egy attrakció mellől, mert annyira elbűvölt és most pontosan ezt láttam a saját gyerekeimen is és jó volt őket hagyni addig, amíg ők maradni akartak. Jó volt pontosan oda menni, ahová ők kívántak. Ez az ő napjuk volt. 

Ugyan Szilvi barátnőm többször agitált, hogy szálljunk fel a patkányos hullámvasútra is, de sikerült nemet mondanom. Nekem a 10 másodpercig tartó római kori lovas hullámvasúttól is felkavarodott a gyomrom, hát képzelem a patkánytól mi lett volna. Így esett meg, hogy inkább négy kört mentünk a malacokkal, mert az tetszett a legjobban a kis csemete majmoknak. 

Innen nem tágított...

Már semmi nem a régi

Céges bulin voltam és várakozáson aluli volt. Francba.

Ha majd beleugrik a majom a vízbe, szólok.

Lenne miről mesélni, de végtelenül unalmas a nyafogás.

Lavina

Havazik felettem, ezért nem írok.

Magyarországon vagyunk, hárman, a gyerekekkel. 

Egyelőre Andrej szülinapján munkálkodunk. Legyen neki biciklije, farkasos tortája (A három kismalac és a farkas című mesefilmet hónapok óta naponta meg kell nézni, akár többször is, ez a kedvence, sőt a farkas az ő vesszőparipája) és élményt is szervezek neki. Óriási parti nem lesz, mert itt nincsenek pajtásai, de azt hiszem így is jó lesz. 

Így is lehet...

Éjjel 11 óra. Asztalon világatlasz, iPad, papír, ceruza. 91 éves bácsi térképet rajzol. Nem véletlenül friss az esze. 

Ma így, holnap úgy

Most olvasok, nem írok.

Hírzárlat

Végre lenne miről mesélni és nem lehet. Tartom a pletykastopot.

Legyen elég annyi, hogy egy 150 éves családi villában vagyok egy olyan házaspárral, akik minden áldott nap mesélnek a II. Világháborúról, mivel személyeen átélték. Ez csak azért érdekes, mert az én nagyszüleim is mindig erről meséltek. Sajnos már meghaltak. A világháború akkora sokkot okozott,  magyarnak, franciának is, mindenkinek, akinek része volt benne, hogy halálukig erről mesélnek.

A bácsi régész, a néni biológus, genetikus. 90 év körüliek. 

Első megállapítás a háborúról, hogy majd éhen haltak. Mindenki ezt meséli.

A ház mennyei, pláne a padlás, ami tele van rézkürttel, hajókofferral, korabeli hintalóval. Minden szegletéről tudnék mesélni. Nem történelmet, mert a ház titkairól semmit nem tudok. 

De az, hogy alsó hangon 50 éves a tapéta és mintában ugyanolyan firhang, az szerintem hihetetlen. Úgy értem, a semmi közepén, egy eldugott francia kis faluban.