Enni vagy nem enni

Minden ötödik percben eszembe jut, hogy mennyire nehezített pályán mozognak a laktózérzékeny, gluténérzékeny, fruktózérzékeny vagy bármilyen hasonló bajjal "megáldottak". Piszok nehéz lehet. 

Végem van

7. napja, hogy igazából nem tudok rendesen aludni, eléggé kifáradtam már. A gyerekekkel alszom a felnőttek ágyában, hogy hányatni tudjak, pizsamát cserélni, itatni. Egy óriási nagy ágyon összekuporodva alszunk, ők tolják oda a kis feneküket az én nagy fenekemhez, forogni nem lehet, csak egy pozícióban lenni, mint a múmia, ettől az összes csontom eltört. Az izmaim meg szétszakadtak. Tropa vagyok. 

Maja éjjel kettőig hányt (persze szünetekkel, nem egyfolytában), az összes pizsamáját és bugyiját összehányta, összehasmarsozta. Most már ő is szörnyen gyenge. 

Andrej már eszik, de én hülye, etetés után belé akartam diktálni a székletfogót, ő tiltakozott, utálja, ki is hányta. Mindent, amit addig megevett, mert hát azonnal kijött belőle. De szép história. 

Ez így teljesen abnormális, hogy mindhárman betegek vagyunk és nincs segítségem. Apjuk segít, amikor itthon van, az azért jó, de például holnap is dolgozni fog, hogy behozza a csütörtöki lemaradást (amikor kórházban voltunk). Szóval talán vasárnap egy kicsit fellélegezhetek, de hottziher, hogy pihenést fog hirdetni magának. 

Ezt a szívást, komolyan, nem gondoltam volna. Most úgy néz ki, mintha nyafognék, sajnáltatnám magam, lehet, hogy így van. De ez a K torokgyuszi és a láz... hát tököm tele. 

Kórház

A mai napot a saintesi kórházban töltöttük Andrejjel. Már nagyon izgultam, hogy ennek fele sem tréfa. Nem adtak neki infúziót, pedig azt hittem, fognak. A doki azt mondta, ha még két napog nem eszik, nem baj (azaz összesen 8 napon át).

Ötödik nap

Piszok rossz, amikor egy gyerek ennyire gyenge és órákon át sír és nem tudja elmondani, hogy mi a baja, hol fáj. Egyszer-kétszer megmutatta, hogy a hasa fáj, de hiába simogatom neki, csak vergődik. 

Végre evett három ici-pici darab kenyeret, sonkát, most délután csipszet, hiába főztem neki rizst, nem hajlandó megkóstolni. 

Már én is lázas vagyok, ráz a hideg, öregesen csoszogok. Most megint pocsék, hogy nem tudok kitől segítséget kérni, pedig Andrej annyit sírt ma, hogy már kórházba akartam vinni, de aztán szépen lassan elcsitult. Délután 4 órára. Kemény volt. Bízom benne, hogy hamarosan kiürül belőle a vírus (bár hajnalban is hányt). 

Csak betegek ne legyünk, mondták búcsúzóul nagyszüleim. 

Negyedik nap

Andrej még mindig nem eszik semmit. Szinte semmit. Napi két teás kanál joghurt, két szál ropi, ennyit hajlandó, nem többet. Ma már evett két csipet muffint is. Szerencsére van kedve inni, csak a Smectat érzi meg azonnal mindenben, hiába csempészem bele akármibe, még csokis pudingba is, rá sem néz, vagy azonnal kiköpi. Eddig sem volt kövér, de most eléggé nyurga lett a kis tücsköm. Gondoltam is rá, hogy lenyalogatom a kanalát, jól jönne nekem is egy ilyen kis fosóshányós vírus.

Vettem neki lázcsillapító kúpot is, mert a szirupot is kihányta. Mindent tudtok (széklet állagáról nem mesélek, mindenki jobban jár)! 

Île d’Oléron

Tegnap apjuk kitalálta, hogy kiránduljunk el Île d’Oléron-ra, ami tőlünk 50 km-re fekszik, nem távolság. Igazából pedig én dobtam fel megint a labdát: mozduljunk már ki! Én utálom, hogy ennyire nem kirándulunk. Az egész életemet végigkirándultam, most meg? Négy éve alig-alig. Ebbe én úgy besavanyodtam, hogy a spájzban az uborka (nem a csemege, amiről megtudtam, hogy nem azért hívják csemegének, mert édesebb a savanyúnál és kovászosnál, hanem a méretei miatt), tehát az uborka megsárgul az irigységtől. 

Reggel elkészítettem a gyerekeket, megfürödtem, hajat mostam, sminkeltem (anélkül én nem kirándulok), megfőztem a főtt tojást (anélkül és chips nélkül nincs piknik), nem pakoltam be a piknik-kosárba, mert az Magyarországon van, hanem csak egy hátzsákba. Minden adott volt, hogy jó kis szendvicseket készítsek, hiszen még este elmentünk bevásárolni az elmaradhatatlan kellékeket apjukkal közösen, hát persze, hogy elráncigáltam magammal, engem már nem vág át, hogy ő mégsem olyan lovat szendvicset akart, hanem más milyet és ehhez még pfffegett is volna!

Indulás előtt apjuk mégis leugrott a pékhez rendes kenyeret venni, mert itthon csak toast kenyér van piknikes szendvicsnek, az meg snassz (ő választotta előző nap). 

9 óra után el is tudtunk indulni. Hozzávetőlegesen 20 km megtétele után éreztem, hogy pezseg az endorfin a tarkómnál, mint pohárban a szénsavas üdítő apró buborékai. Éreztem, hogy újra van vérkeringésem. Éreztem, hogy pereg le a penész az agyvelőmről. Amikor Andrej behányt a kocsiban. Megálltunk, meghányattuk. Újra elindultunk. Megint hányt, megint megálltunk, átöltöztettük (mert engem már nem lehet átvágni, váltóruha mindig, mindenhova kell. Ha nem viszek, bizzztos, hogy kell, ha nem viszek, akkor is). 

Nem csüggedt jókedvünk, hiába esett végig az eső. Mi bíztunk benne, hogy eláll, hiszen tegnap is elállt. Naná, hogy ma nem. Sétáltunk egy jót az aprón szemetelő csapadékban, ami pont olyan, amire az ember legyint, hogy áh, nem vagyok én cukorból, egy kis zuhétól nem ijedek meg. Ettől simán el lehet ázni. A gyerekeknek van kapucniuk, ők nem lettek vizesek (nyilván a ruhájuk igen). 

Aztán autóba ültünk kifújni magunkat, Maja megpiknikezett, mi többiek csak chipset falatoztunk, mert még csak 11 óra volt, de feltűnt, hogy Andrej nem eszi meg még azt sem. Elindultunk, gondoltuk nézzünk körül a szigeten autóval. Aztán következett az "Andrej hány, megállunk, hánytatunk" sorozat (szorozva 3-4-szer), zsepi és törlőkendő menet közben elfogyott, de nem volt baj, hiszen közel voltunk az otthonhoz. Hazajöttünk. Ennyit a kirándulásról. 

Andrej beteg. Már nem hány, de lázas. Jót aludt, most jobb a kedve, már evett is. Szerencsére sokat iszik. Nem is mesélek semmit a sziget tudnivalóiról. 

Lőttem pár fotót, inkább azokon mesélek tovább (most fordítgatásra nincs kapacitásom).

Haladunk a hídon, ami viadukt. Ez vezet a szigetre. Biztos szép, de az eső és ködfelhő miatt alig látszott valami. (Ablaktörlőt nézzétek el!)

"Csendélet"

Ilyen csupa szín kunyhókkal nyit a város. Ezek régen osztrigával foglalkoztak (például osztályozni), de ma már inkább művészkalyibák, divatos kocsmák, divatos bohókás ékszeresek, divatos osztriga bárok, divatos egyéb műhelyek.

Le Château-d'Oléron város önkormányzata

Játszótér a világítótér tövében, felettébb romantikus.

Piac, ahol kígyózik a sor egy kis tengeri pókért. Így hívják, araignées.

Osztriga, ezen a környéken ez a főtermék

Fiatal srácok készülnek szörfözni.

Elmentünk a sziget másik oldalára is, állítólag ott pompás strandok vannak. Most az orrunkig sem láttunk, Amerikáig aztán pláne nem.

Repceliget mellett suhantunk el. Ilyen otthon is van rengeteg, de nekem mindig mindenhol nagyon tetszik. 

Imádom a francia tematikus körforgalmakat. Ez itt megmutatja, hogy kell osztrigát nyitni.

Testvéremnek, aki szintén békarajongó

Manapság divat GIF-t pakolni a blogokra, hát nehogy kimaradjak! Persze valószínűleg már 10 éve divat, csak nekem most esik le a két fillér.